BABARÓZSASZÍN

Én: „Hogy tetszik lenni? Minden rendben van? Tudott a Mami aludni?”
Néni: „Jaj…! Nem jól aranyom! Itt sajog, ott fáj, a csillapító rég nem használ.”
Kár, hogy nincs pálcám, ami varázs, jobb híján marad a puha váll simogatás.
Én: „Legalább a napocska ragyog, itt vannak a jó barátok, lehet ez még jobb!”
Igen, persze, de a férje sajnos muszájból otthonban, lelki társa nemrégiben elhalálozott egy csúnya kórban.
Képtelen vagyok helyénvalót mondani, átérzem, megértem, szótlanul szeretetet, boldogságot küldök idős, megtört szívéhez, miközben lelke tükreit nézem.
Máris késésben vagyok, szaladnak a percek, sebaj, még mindenképpen maradok. Hála a jó égnek egészséges vagyok, majd behozom az időt, nyakamba veszem lábaim, egészen az óvodáig futni fogok.
Megölelem, én örülnék ha hasonló esetben én magam ezt tenné velem.
Muszáj búcsúznunk, tényleg startolnom kell, a skacok várnak, bármi történik is, az élet nem állhat meg.
Én: „Kitartás…! Viszlát! Szép napot!”
Ellenkező irányban indulunk, egy pillanatra mégis mindketten visszafordulunk.
Néni: „Köszönöm szépen és viszont! Uborkát ennék. Lehet, hogy terhes vagyok?”
Én: „Valószínűleg, csak is erről lehet szó, igen!”
Vidáman összenézünk, önfeledten kacagunk, tengerkék vattacukron át babarózsaszínt álmodunk.
Míg viccelődni képes önmagán az ember nem számít a hajlott hát, az ősz haj, kissé megnyugszom, talán mégis elviselhetőbbé lehet tenni a rosszat, olyankor is mikor valóban komoly a baj!